14. fejezet — A bezárt ajtó

GSAM 214.1„Míg elmentek vásárolni, megjött a vőlegény; és azok, akik készen álltak, bementek vele az esküvőre; és az ajtó bezárult.”¹

GSAM 214.2A példabeszédben bemutatott Vőlegény eljövetele nem Krisztus eljövetelét jelenti a földre, hanem az esküvőre. Az esküvő egy olyan esemény, amely az Úr eljövetele előtt zajlik le. Lukács evangéliumában így van leírva: „Legyen övetek megkötve, és égjenek lámpásaitok; és legyetek olyanok, mint azok az emberek, akik az Úrra várnak, amikor visszatér az esküvőről; hogy amikor eljön és kopogtat, azonnal kinyissák neki.”²

GSAM 214A királyság átvételét esküvőnek nevezik

GSAM 214.3A Vőlegény érkezését az esküvőre a Dániel 7:13–14 ábrázolja, ahol Krisztus az Atyához jön, hogy átvegye királyságát. Az ókorban a király érkezését a fővárosba, hogy átvegye trónját és királyságát, házasságnak nevezték. Ezt az eseményt – a főváros mint menyasszony átvételét – egy igazi esküvő pompájával és látványosságával ünnepelték. Így amikor Krisztus átveszi az Atyától a mennyben a királyságát, azt mondják, hogy feleségül veszi menyasszonyát – az új Jeruzsálemet (Jelenések 21:9); és ezt a példabeszédben „a házasságnak” nevezik.

GSAM 214.4A kétezer-háromszáz nap 1844. október 22-i letelte után az adventisták, akik saját tapasztalataikban az eseményeket a keleti esküvőhöz kapcsolódó tényekkel hasonlították össze, azt mondták: „Krisztus bement az esküvőre.” Ahogy egyre világosabb megvilágosodást kaptak a 2300 nap végén bekövetkező esemény természetéről, hitük Krisztust követte abban a munkában, amelybe Ő belekezdett; így hitük által „vele együtt bementek az esküvőre”.

GSAM 215„Visszatérek”

GSAM 215.1Egy 1845-ben Miss Harmonnak adott látomásban, amelyben Krisztus átlépett a mennyei szentély első helyiségéből a másodikba, a következő szavakat találjuk: „»Várjatok itt; elmegyek az Atyámhoz, hogy átvegyem a királyságot; tartsátok ruháitokat foltmentesen, és nemsokára visszatérek az esküvőről, és magamhoz veszlek benneteket.« Ekkor egy felhős szekér, lángoló tűzszerű kerekekkel, angyalok által körülvéve, odaérkezett, ahol Jézus állt. Ő beszállt a szekérbe, és elvitték a Szentek Szentjébe, ahol az Atya ült.”³

GSAM 215Irgalom az ajtó bezárása után

GSAM 215.2Úgy tűnik, hogy e példabeszéd bezárt ajtaja egy olyan eseményre utal, amely az Emberfiának a mennyei felhőkben való tényleges eljövetele előtt történik; mert miután az ajtó bezárult, a többi szűz jön és kopogtat, és azt mondják nekik, hogy „vigyázzanak”, mert nem ismerik az ő eljövetelének napját sem óráját. Ismét: ez az ajtó akkor zárul be, miután a bölcs szüzek a Vőlegényt kísérve beléptek az esküvőre.

GSAM 215.3A szüzekről szóló példabeszédben használt nyelvből úgy tűnik, hogy az esküvőre való belépés után még a „bolond” szüzeknek is van lehetőségük arra, hogy megfelelő felkészülést tegyenek a Vőlegény fogadására. Arra kapnak parancsot, hogy „vigyázzanak”. Az éberség és a várakozás az Úr fogadására való igazi felkészülés jellemzői. Úgy tűnik tehát, hogy az irgalom nem szűnik meg, amikor ebben a példabeszédben bezárul az ajtó.

GSAM 215Nem a Lukács 13:25–28-ban szereplő ajtó

GSAM 215.4A múltban tévedések történtek, amikor összekeverték a példabeszédben említett ajtót a Lukács 13:25–28-ban említett ajtóval, amely így szól: „Amikor pedig a ház ura felkel, és bezárja az ajtót, és ti kint álltok, és kopogtatok az ajtón, mondván: Uram, Uram, nyisd ki nekünk! Ő pedig felel, és azt mondja nektek: Nem ismerlek titeket, honnan vagytok.... Távozzatok tőlem, ti mindnyájan, akik gonoszságot cselekszetek! Sírás és fogcsikorgatás lesz, amikor meglátjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és az összes prófétát Isten országában, ti pedig kint maradtok.” A fenti szövegből egyértelműen kitűnik, hogy amikor ez az ajtó bezárul, a kint maradottak sorsa eldől. Isten országa akkor már eljött; hiszen látni fogják az üdvözülteket az országban. Ezzel szemben a szüzek példázatában az Úr még nem lépett be az ő országába, hanem elment az Atyjához, hogy átvegye az országát.

GSAM 216Egy bezárt ajtó az előképi szolgálatban

GSAM 216.1Azok, akik hit által követték Krisztust munkájában, a 2300 napos időszak – 1844. október 22. – lezárulta után látták, hogy amikor az előképi szolgálatban eljött az engesztelési nap, a főpap bezárta a külső helyiség ajtaját, és kinyitotta a Szentek Szentjébe vezető ajtót, hogy ott elvégezze munkáját: kitörölje a szentélyben megvallott bűnöket; és hogy ugyanígy Krisztus, a mi főpapunk is bezárta a mennyei templom külső helyiségének ajtaját, és kinyitotta azt a helyiséget, amelyben „az ő szövetségének ládája” látható volt.⁴

GSAM 216Kik tévedtek?

GSAM 216.2Ekkoriban voltak olyanok az adventista hívők között, akik még nem kaptak világos megvilágosodást Krisztus szentélyi szolgálatáról, mivel figyelmüket még nem irányították a harmadik angyal üzenetére. Ők abban tévedtek, hogy összekeverték a szentély ezen külső ajtaját a Lukács 13:25–28-ban említett zárt ajtóval. Ezek azonban nem hetednapi adventisták voltak. De kik voltak ők, hogyan keletkezett ez a tan, és milyen körülmények vezettek ilyen következtetésekhez, azt igyekszünk bemutatni.

GSAM 217.1Azokhoz az emberekhez, akik az adventi üzenet hirdetése nyomán elszakadtak a névleges egyházaktól, valamint azokhoz, akiktől így elszakadtak, a Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezet közül az ötödikhez és a hatodikhoz szóló bizonyság szól. Az ötödik, a szardiszi gyülekezetnek szóló intés így hangzik: „Emlékezz tehát arra, hogyan vetted és hallottad, és tartsd meg, és térj meg! Ha tehát nem vigyázol, úgy jövök rád, mint a tolvaj, és nem fogod tudni, melyik órában jövök rád.”⁵ Ebből a szövegből nyilvánvaló, hogy azok, akikhez így szólnak, hallották az Úr eljövetelének hirdetését. Vallomásuk szerint elfogadták azt, de most éppen el akartak szakadni tőle.

GSAM 217A filadelfiai gyülekezet

GSAM 217.2Ezt követően a Filadelfiai egyházat említik, az evangéliumi egyház hatodik állapotát. Ez a gyülekezet azokat az embereket képviseli, akiket a Jelenések 14. fejezetének első és második üzenete alapján vezettek ki. Ehhez a gyülekezethez az Úr így szól: „Íme, hamar jövök: tartsd meg azt, amid van, hogy senki ne vegye el a koronádat.”⁶ A következő szavakkal is megszólítják őket: „Ezeket mondja a Szent, az Igaz, akinek Dávid kulcsa van, aki kinyit, és senki sem zárja be; és bezár, és senki sem nyitja ki: Ismerem a cselekedeteidet: íme, nyitott ajtót tettem eléd, és senki sem zárhatja be; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”⁷

GSAM 217Mi az a zárt ajtó ebben a példabeszédben?

GSAM 217.3Mit kell érteni a nyitott és zárt ajtó alatt az imént idézett igehelyben? Úgy véljük, hogy a kérdésre kielégítő választ a mellékelt magyarázatban találhatunk: Míg az adventisták között voltak olyanok, akik magasabb szintű megvilágosodást kaptak, és azt tanították, hogy a Megváltó a mennyei szentély első helyiségéből a másodikba helyezte át szolgálatát, és helyesen mutatták be a nyitott és zárt ajtó kérdését azoknak, akik hallgatni akartak rájuk, egy másik csoport ellenezte ezt az igazságot, és megpróbálta elhitetni azt a tanítást, hogy a nyitott ajtó bezárult, a zárt ajtó pedig megnyílt. Ezzel elzárták az utat, vagyis akadályozták az Úr szolgáinak munkáját itt a földön. A mennyei szentély ajtajait Krisztus hatalma nyitja és zárja – „Ő az, aki megnyit, és senki sem zárja be.” A filadelfiai gyülekezethez intézett üzenetben azok az emberek, akik kitartanak, megtartják az igét, és nem tagadják meg az Ő nevét, olyan győzelmet aratnak, amely megnyit egy ajtót, amelyet senki sem tud bezárni. Ez kétségtelenül az emberekhez vezető bejárati ajtóra utal, amelyet az emberek – látszólag (ahogyan látni fogjuk) – ténylegesen bezártak; de kitartásuk elismeréseként az Úr a hűségesek elé állít egy „nyitott ajtót”, amelyet senki sem tud bezárni.

GSAM 218A kijelentés kapuja

GSAM 218.1A Szentírásban számos példa található arra, hogy az ajtó-kifejezést ebben az értelemben használják. Pál a korinthusiakhoz írt levelében így fogalmaz: „Nagy és hatékony ajtó nyílt meg előttem, és sok az ellenfelem.”⁸ Második levelében a korinthusiakhoz pedig így ír: „Amikor Tróászba érkeztem, hogy hirdessem Krisztus evangéliumát, és az Úr megnyitott előttem egy ajtót, nem találtam nyugalmat lelkemben, mert nem találtam meg Titus testvéremet.”⁹ A kolosséiakhoz is így szólt: „Maradjatok az imádságban, és vigyázzatok benne hálaadással; imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyisson meg számunkra ajtót a beszédre, hogy hirdethessük Krisztus titkát, amiért én is bilincsekben vagyok.”¹⁰

GSAM 218.2Ezekből a szentírási helyekből kitűnik, hogy az igazság hirdetésére szolgáló lehetőségeket nyitott ajtóknak nevezik; a filadelfiai egyházhoz intézett szavakból pedig úgy tűnik, hogy abban az időben, amikor ezt a népet elhívták, az emberek minden erőfeszítésüket arra fordították, hogy bezárják előttük a hirdetés ajtaját. Ahogy a filadelfiai gyülekezet átvészelte a megpróbáltatást, szilárdan ragaszkodva az Ő „szavához” és „nevéhez”, az Úr üzenete számukra az volt, hogy olyan nyitott ajtót állít eléjük, amelyet senki sem tud bezárni.

GSAM 219A helyzet 1844. október 22. után

GSAM 219.1Miután a prófécia szavaiban leírtak szerint ismerjük az ügyet, vessünk egy visszatekintő pillantást a helyzetre, ahogyan az események alakultak. Amint azt már bemutattuk, 1844 áprilisáig a gyülekezetek nyitottak voltak az adventi üzenet hirdetésére, és a munkások iránti igény nagyobb volt, mint amennyit az élő prédikátorok kielégíthettek. A csalódás után, 1844 tavaszán azok, akik nem fogadták el őszintén a tanítást, ellene fordultak. Amikor 1844 nyarán elhangzott a Jelenések 14. fejezetében szereplő második angyal üzenete és az „éjféli kiáltás” (Máté 25), a legkeserűbb üldözés kezdődött azok ellen, akik még mindig mertek hitet vallani az Úr közeli eljövetelében. Ezek az ellenzők különféle eszközökkel igyekeztek elhallgattatni a témát, és minden lehetséges módon akadályozni azok munkáját, akik még mindig hirdették: „Eljött az Ő ítéletének órája.” William Miller így nyilatkozott erről az ellenzékről: „Ez a legtermészetellenesebb és a legmegmagyarázhatatlanabb dolog.” A 2300 nap vége felé az ellenállás annyira elszánt volt, hogy Geo. Storrs így nyilatkozott róla: „Végeztünk a névleges egyházakkal és az összes gonosz emberrel, kivéve amennyiben ez a kiáltás hatással lehet rájuk.”

GSAM 219.2Az időszak lezárulta után, amikor az ellenállás és a gonoszok gúnyolódása kétszeresére, sőt háromszorosára fokozódott, William Miller így nyilatkozott a helyzetről: „Elvégeztük a munkánkat a bűnösök figyelmeztetésében és a formális egyház felébresztésének kísérletében. Isten gondviselése bezárta az ajtót.”¹¹

GSAM 219A bűnösök általános keménysége

GSAM 219.3A gúnyolódó világ ezen magatartása nemcsak a bűnösöket tette ellenállóvá az eljövetel tanával szemben, hanem a névleges egyházak tagjainak tanúsága is a következő volt: „Amikor eszünkbe jut, milyen »ritkák és elszórtak« az igazi megtérés esetei, és milyen szinte példátlanul pimaszok és kemény szívűek a bűnösök, szinte akaratlanul is felkiáltunk: »Elfelejtette-e Isten a kegyelmet? Vagy bezárult-e az irgalom kapuja?«”¹²

GSAM 220.1Egy másik munkatárstól még többet olvashatunk a prófétai időszak lezárását követő helyzetről: „Akkor szinte lehetetlen volt hozzáférést nyerni a hitetlenekhez, az 1844-es csalódás annyira összezavarta sokak elméjét, hogy nem voltak hajlandók meghallgatni a kérdéssel kapcsolatos semmiféle magyarázatot.”¹³

GSAM 220A hitetlenekhez vezető minden ajtó bezárult

GSAM 220.2Úgy tűnt, hogy ez a helyzet egyelőre bezárta a hozzáférés kapuit mindenki előtt, kivéve azokat, akik továbbra is szilárdan ragaszkodtak hitükhöz és reményükhöz Krisztus hamarosan bekövetkező eljövetelében. Mivel a beszéd ajtaja annyira teljesen bezárultnak tűnt, és az adventista nép látta, hogy a példabeszédben szereplő zárt ajtó az ő tapasztalatukra vonatkozik, könnyen belátható, hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy a bűnösöknek már nincs kegyelem: vagy, ahogyan egyesek kifejezték, hogy „a kegyelem ajtaja bezárult”, különösen, ha úgy gondolták, hogy a példabeszédben szereplő zárt ajtó és a Lukács 13-ban szereplő zárt ajtó ugyanaz. Ha az emberek teljesen megtagadták a hallgatást, és így megkeményítették a szívüket, hogyan tudtak volna megtérni?

GSAM 220Ki tanította először a hamis zárt ajtó tanítást?

GSAM 220.3Most felmerül a kérdés: Ki kezdte el tanítani a „nincs irgalom a bűnösök számára” tételt? Ki hitt benne? És ki utasította el? Az első kérdésre adott válaszként felhívjuk a figyelmet J. V. Himes 1845 tavaszán Maine államba tett látogatásáról szóló beszámolóra. Ő így ír:—

GSAM 220.4„József Turner testvér és mások azt az álláspontot képviselték, hogy a nagy szombatban vagyunk – hogy a hatezer év véget ért –, következésképpen egyetlen adventista sem végezhet többé fizikai munkát. Ha mégis ezt tennék, az véleményük szerint biztosan végső pusztulásukhoz vezetne.

GSAM 220.5„Miközben ebben a világi fizikai munkától mentes tétlenségben várakoztak, egy új fény – ahogyan azt gondolták – ragyogott fel Turner testvér elméjében, nevezetesen, hogy a Vőlegény MEGÉRKEZETT – hogy a múlt zsidó év hetedik hónapjának tizedik napján érkezett –, hogy akkor került sor az esküvőre –, hogy az összes szűz akkor, bizonyos értelemben, vele együtt lépett be az esküvőre, és az ajtó bezárult!– ezek közül senki sem veszhetett el, és kívülről senki sem üdvözülhetett. Így véget ért ennek a hatalmas világnak minden szellemi ügye.”¹⁴

GSAM 221Ki állt határozottan szemben a hamis elmélettel?

GSAM 221.1Turner lelkész Párizsban (Maine államban) kezdte hirdetni a „nincs többé irgalom” tanítását, és egy rövid ideig jelentős követőkre tett szert azon a vidéken. Mivel az adventistákon kívüli emberekhez – akár vallásosak voltak, akár nem – teljesen el volt zárva a hozzáférés, sokan természetesen Turner nézetei felé fordultak.

GSAM 221.2Hogy az adventista kifejezés ne legyen félreérthető, a továbbiakban elsőnapi adventistáknak fogjuk nevezni ezt a népet; és éppen ebből a csoportból sokan fogadták el Turner úr nézeteit. Ők még nem látták és nem hallották a szombatról szóló igazságot, és a harmadik angyal üzenetéről sem hallottak. Róluk beszél így Mrs. White egyik kiadványában:—

GSAM 221.3„Miután 1844-ben lejárt a várakozás ideje, az adventisták továbbra is azt hitték, hogy a Megváltó eljövetele már nagyon közel van; úgy vélték, hogy egy fontos válságponthoz érkeztek, és hogy Krisztusnak, mint az ember közbenjárójának Isten előtt végzett munkája véget ért. Miután figyelmeztettek a közeledő ítéletre, úgy érezték, hogy a világért végzett munkájuk befejeződött, és elvesztették a bűnösök üdvösségéért érzett lelki terhet, miközben az istentelenek merész, istenkáromló gúnyolódása számukra újabb bizonyítéknak tűnt arra, hogy Isten Lelke visszavonult azoktól, akik elutasították az Ő irgalmát. Mindez megerősítette őket abban a hitükben, hogy a próbaidő véget ért, vagy – ahogyan ők fogalmaztak – »az irgalom kapuja bezárult«. Mint már említettük, az adventisták rövid ideig abban a hitben voltak egységesek, hogy az irgalom kapuja bezárult.”¹⁵

GSAM 222.1Ebben az idézetben White asszony ismerteti az elsőnapi adventisták álláspontját. Még csak nem is utal arra, hogy ő maga is így gondolta volna. Amint azt fentebb bemutattuk, ezt a tanítást először József Turner hirdette Párizsban, Maine államban. White asszony (akkor még Harmon kisasszony) 1845 kora tavaszán találkozott József Turnerrel a fent említett helyen, és hallotta, ahogy kijelenti azt a tanítását, hogy „nincs többé fizikai munka az adventisták számára, és nincs többé irgalom a bűnösök számára”, és egyértelműen közölte vele, hogy „hamis tanítást hirdet; hogy még mindig van irgalom a bűnösök számára, és azok számára, akik nem tudatosan utasították el az igazságot.”

GSAM 222A „kegyelem nélküli” elmélet ellen

GSAM 222.2J. N. Andrews, aki 1844-ben és 1845-ben a maine-i Párizsban lakott, és aki teljes mértékben ismerte az ottani emberek életvitelét, valamint József Turnerét is, aki azt tanította, hogy a bűnösöknek már nincs kegyelem, így nyilatkozik Miss Harmon akkori álláspontjáról a témában: „A látomások nem arra vezették őket, hogy ezt a nézetet fogadják el, hanem kijavították azokat, akik még mindig ragaszkodtak hozzá.”¹⁶

GSAM 222.3Harmon kisasszony 1845 nyarán másodszor is ellátogatott a maine-i Párizsba. Ezzel a látogatással kapcsolatban Truesdail asszonytól idézek, aki akkoriban Párizsban lakott. Ő így fogalmaz:—

GSAM 222.4„1845 nyarán, amikor Miss Harmon Maine állambeli Párizsban járt, elmeséltem neki egy kedves barátnőm történetét, akit atyja megakadályozott abban, hogy részt vegyen gyülekezeti összejöveteleinken, így ő nem utasította el a világosságot. Ő mosolyogva így válaszolt: »Isten soha nem mutatta meg nekem, hogy ilyen embereknek nincs üdvösségük. Csak azoknak nincs, akiknek bemutatták az igazság fényét, és akik tudatosan elutasították azt.«”¹⁷

GSAM 222.5Harmon kisasszony 1846-os, harmadik Párizsba való látogatásáról is a következőképpen beszél:—

GSAM 222Újabb cáfolat a hamis elméletre

GSAM 222.6„Egy másik említésre méltó esemény egy 1846-ban, Maine állambeli Párizsban kapott látomás volt. Miss Harmonnak megmutatták, hogy amikor a Sátán nem tudja megakadályozni a becsületes szívűeket abban, hogy teljes mértékben teljesítsék kötelességüket, akkor ügyességét arra fordítja, hogy őket a kötelesség határain túlra terelje. Egy jóságos testvér azt hirdette az egyházaknak, hogy Isten elutasította őket, mert ők elutasították a mennyből küldött üzenetet, amelynek célja az volt, hogy megmentse őket. Harmon nővérnek megmutatták, hogy üzenetében nincs igazság, mivel a gyülekezetekben sokan voltak, akik még elfogadják az igazságot; hogy a jó angyalok még munkához fognak látni a lelkekért azokban a gyülekezetekben, és amikor ezt megteszik, ők [az angyalok] ezt a nővért az üzenetével együtt [vagyis a „kegyelem nélküli” üzenetével] az ajtó előtt hagyják.”¹⁸

GSAM 223Nincs ellentmondás

GSAM 223.1Mivel vannak olyanok, akik nagyon buzgón igyekeznek bizonyítani, hogy Mrs. White egykor a „nincs több irgalom a bűnösöknek” elméletet tanította, de most az ellenkezőjét tanítja, bemutatok néhány, a bűnösök megtéréséért végzett munkájáról szóló tanúvallomást azoktól, akik 1845 óta ismerik munkásságát. Az alábbiakban Ira Abbey, Brookfieldből, Madison megyéből, New York államból származó nyilatkozata olvasható:—

GSAM 223.2„1846 és 1850 között White testvér és felesége eljöttek hozzánk, és nagyon buzgón foglalkoztak a gyermekekkel és azokkal, akik még nem utasították el az igazságot. A meg nem tért lelkekért fáradoztak, és nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna White nővértől, hogy nincs remény a visszaesők és azok számára, akik még nem utasították el az igazságot.”¹⁹

GSAM 223Elsőnapi adventista bizonyság

GSAM 223.3Ami azt illeti, hogy mit tudnak a New England-i Elsőnapi adventisták a zárt ajtó szélsőséges tanáról, a következő levél tanúskodjon erről:—

GSAM 223.4„1891. augusztus 5. és 9. között vitát folytattam Miles Grant lelkésszel Brookstonban, egy körülbelül 30 000 lakosú városban. A vita egy nagy sátorban zajlott, és János Barbour úr, a városi tanács egykori elnöke vezette. Ez a város körülbelül húsz mérföldre fekszik Bostontól. A vita a szombat kérdéséről szólt, de Grant úr megpróbálta bevonni a vitába White nővérnek ebben a munkában szerzett tapasztalatait. Azzal vádolta, hogy »már 1844-ben megmutatták neki, hogy a próbaidő lejárt, és a bűnösöknek többé nincs kegyelem«.”

GSAM 224.1„Válaszul elmondtam neki, hogy az elsőnapi adventisták szinte mindannyian ezt az álláspontot képviselték egykor, mielőtt elszakadtunk tőlük, és hogy White asszony egyáltalán nem támogatta ezt az álláspontot, hanem az egyik első dolog, amit megmutattak neki, az volt, hogy ez az álláspont »hamis«, és hogy még mindig van irgalom a bűnösök számára. Azt mondtam: »Így van, és Grant lelkész is tudja, hogy így van.« Amint ezt kimondtam, az előttem ülő számos elsőnapi adventista [ez a csoport a nagy, teltházas sátor jelentős részét tette ki] határozottan és egyértelműen bólintott, jelezve, hogy egyetért a kijelentéssel. Elég annyit mondani, hogy Grant lelkész a vita során többé nem hozta fel ezt a pontot.” Aláírás: „Geo. E. Fifield, South Lancaster, Mass., 1895. december 6.”

GSAM 224Mrs. White mindig a bűnösök üdvösségét kereste

GSAM 224.3Azt, hogy White asszony 1844-től napjainkig a bűnösök megtéréséért fáradozott, a következő tények is alátámasztják: ő és White lelkész 1848. április 20-án kezdődő gyűlést tartottak Albert Belden házában, Rocky Hillben, Connecticutban. Ezen a gyűlésen erőfeszítéseket tettek a világi emberek megtéréséért. White lelkész és felesége különös érdeklődést tanúsítottak ezek iránt a lelkek iránt. Ebben a kérdésben idézzük egy olyan személy tanúságtételét, aki White lelkésztől kapta a keresztséget. János Y. Wilcox 1891. február 22-én, a connecticuti Kensingtonból írt levelében így fogalmaz:—

GSAM 224.4„Akkor vezettek be az igazságba, amikor a gyűléseket A. Belden testvér házának befejezetlen szobájában tartották Rocky Hillben, Connecticutban. A jelen igazság fényét White testvér és felesége munkájának köszönhetően kaptam meg. Nem sokkal később White testvér megkeresztelt. Ha nem kaptam volna tőlük bátorítást és erőt, nem tudom, hogy valaha is merészeltem volna-e azt gondolni vagy érezni, hogy az Úr elfogadott engem. Mélyen törődtek velem, és igyekeztek segíteni nekem.”

GSAM 225.1White lelkész egy Stockbridge Howlandnak, Topsham, Maine-be írt levelében így nyilatkozott arról a gyűlésről: „Bates testvér nagyon világosan mutatta be a parancsolatokat, és azok fontosságát nagyon erőteljes bizonyságtételekkel hangsúlyozta. Az ige hatására azok, akik már az igazságban jártak, megerősödtek, a még nem teljesen elhatározottak pedig felébredtek.”

GSAM 225A bűnösökért végzett munka Oswego-ban (New York)

GSAM 225.21849-ben James White lelkész és felesége Oswego-ban (New York) végezték munkájukat. Azokon a gyűléseken Hiram Patch és egy bizonyos Miss Benson, akik eljegyezték egymást, megtértek Istenhez és a jelen igazsághoz.

GSAM 225.31850 márciusában ismét gyűléseket tartottak Oswegóban. A Present Truth áprilisi számában White lelkész, ezekről a gyűlésekről beszélve, így fogalmazott:

GSAM 225.3„Nagyon érdekes munka folyik jelenleg a városban a maradék gyermekei között. Az elmúlt két szombaton gyűléseink fő témája az ő üdvösségük volt, és Isten csodálatos módon adta nekünk az áldást. Az igazság jó hatással volt ránk éppúgy, mint gyermekeinkre. A legutóbbi vasárnapot követő estén különösen számukra tartottunk gyűlést, és az Úr Lelke kiáradt közöttünk. A gyermekek mindannyian meghajoltak az Úr előtt, és úgy tűnt, érzik, mennyire fontos betartani a parancsolatokat – különösen az ötödiket –, és Jézus Krisztuson keresztül keresni az üdvösséget. Ez volt az egyik legérdekesebb gyűlés, amelynek valaha tanúja lehettem.”

GSAM 225.4A Present Truth 1849. novemberi számában White lelkész beszámolt azokról, akik megtértek és megkeresztelkedtek; az újság 1850-es utolsó számában pedig beszámol egy Waitsfieldben (Vermont) tartott gyűlésről, valamint Heman Churchill részvételéről, aki éppen akkor tért meg a világi életből. A cikkben „testvérként” említik. Hogyan lehetett volna ez, ha már nem volt irgalom a bűnösök számára?

GSAM 226Huszonegy tanú vallomása

GSAM 226.1Ezzel kapcsolatban közlünk egy 1888-ban aláírt tanúvallomást, amelyet huszonegy személy írt alá, akik mindannyian részt vettek az 1844-es adventi mozgalomban, és jól ismerték a harmadik angyal üzenetének megjelenését. Mindannyian már 1851 előtt az üzenet hívei voltak, és többségük szinte az üzenet megjelenése óta kapcsolatban állt a hetednapi adventistákkal:—

GSAM 226.2„Mi, az aláírók, akik jól ismertük az 1844-es adventi mozgalmat az idő lejártakor, és akik már 1850-ben magunkévá tettük a harmadik angyal üzenetének igazságát, ezúton örömmel írjuk alá a következő nyilatkozatot a zárt ajtó tanáról, amelyet a harmadik angyal üzenetének hívei az üzenet megjelenésétől az utoljára említett dátumig, valamint azután is vallottak.

GSAM 226.3„A Jelenések 3:7–8 és más szentírási helyekkel összhangban azt hitték, hogy a Dániel 8:14-ben említett 2300 nap leteltével Krisztus befejezte munkáját a mennyei szentély első helyiségében, szolgálatát áthelyezte a legszentebb helyre, és megkezdte az ítélet munkáját, e tekintetben megváltoztatva szerepét az üdvösségi tervben. Itt egy ajtó megnyílt, és egy ajtó bezárult.

GSAM 226.4„Úgy hitték, hogy azokat, akiknek világos megvilágosodásuk volt az első angyal üzenetéről, és mégis ellene fordultak, hevesen ellenezték azt, Isten elutasította. De nem hitték, hogy azokat, akiknek nem volt meg a megvilágosodásuk, vagy akik 1844 előtt még nem érték el a felelősségre vonható kort, elutasítaná Isten, ha őszinte szívvel keresnék Őt.

GSAM 226.5„Bár közvetlenül az idő lejártát követően William Millerrel és az adventisták nagy tömegével együtt azt hitték, hogy a világért végzett munkájuk befejeződött, és hogy az Úr nagyon hamar eljön, mégis, miután a szentélyről szóló világosság és a harmadik üzenet magyarázatot adott csalódásukra, nem hittek abban, hogy az irgalom ideje lejárt volna, kivéve azok esetében, akik elutasították a világosságot.”

GSAM 227.1Aláírók: „J. B. Sweet, South Saginaw, Michigan; Sámuel Martin, West Rindge, New Hampshire; Ira Abbey, North Brookfield, New York; R. B. Abbey asszony, North Brookfield, New York; Diana Abbey asszony, North Brookfield, New York; L. B. Abbey asszony, North Brookfield, New York; Heman S. Gurney, Memphis, Michigan; Ann E. Gurney, Memphis, Michigan; William Gifford, Memphis, Michigan; Mária S. Chase asszony, Battle Creek, Michigan; S. M. Howland, Battle Creek, Michigan; F. H. Lunt asszony, Battle Creek, Michigan; Melora A. Ashley asszony, Battle Creek, Michigan; Caroline A. Dodge asszony, Battle Creek, Michigan; Sarah B. Whipple asszony, Battle Creek, Michigan; Uriah Smith asszony, Battle Creek, Michigan; Paulina R. Heligass asszony, Moline, Kansas; R. G. Lockwood, St. Helena, Kalifornia; R. G. Lockwood asszony, St. Helena, Kalifornia; Reuben Loveland, North Hyde Park, Vermont; Belinda Loveland asszony, North Hyde Park, Vermont.”

GSAM 227Egy félreértett látomás

GSAM 227.2Kísérlet történt arra, hogy a White asszonynak 1849. március 24-én, Topsham-ban (Maine) adott látomást úgy értelmezzék, mintha ez a téves tanítást hirdetné: nincs több irgalom a bűnösök számára. Ezt a látomást éppen akkor kapta, amikor a „rochesteri kopogások” (spiritizmus) megjelentek. White asszony látta, hogy a rejtélyes jelek és csodák, valamint a hamis reformációk egyre gyakoribbá válnak és elterjednek. Ezek a reformációk nem a tévedésből az igazság felé vezető út voltak (nem azt mondta, hogy soha nem lesznek ilyen reformációk, hanem hogy azok, amelyeket neki megmutattak, és amelyek emberi befolyást használtak, ilyenek voltak), hanem a rosszból a még rosszabb felé vezető út; mert azok, akik szívük megváltozását hirdették, csupán egy vallási köntöst öltöttek magukra, amely eltakarta gonosz szívük bűnösségét. Néhányan úgy tűntek, mintha valóban megtértek volna, így képesek voltak megtéveszteni Isten népét; de ha látható lett volna a szívük, ugyanolyan feketének tűntek volna, mint valaha.

GSAM 227.3Ekkor így szólt: „Kísérő angyalom arra kért, keressem a bűnösökért való lelki gyötrelmet, ahogyan régen volt. Kerestem, de nem láttam; mert üdvösségük ideje már elmúlt.”²⁰

GSAM 228.1Felvetődött az a vád, hogy ez a látomás azt tanította, nincs többé irgalom a bűnösök számára, de mi azt kérdezzük: Hogy lehetne ez, amikor ő már attól a pillanattól kezdve ellenezte ezt a tanítást, amikor József Turner először hirdette azt 1845 tavaszán, és végig buzgón munkálkodott a bűnösök megtéréséért és üdvösségéért?

GSAM 228.2Az 1854-ben megjelent Supplement to Experience and Views című műben White asszony így fogalmaz: „Az említett »hamis reformációk« még teljesebb mértékben meg fognak nyilvánulni. Ez a látomás különösen azokra vonatkozik, akik hallották és elutasították az adventi tanítás fényét. Ők erős téveszmék hatalmába kerültek. Az ilyeneknél már nem lesz meg a »bűnösökért való lelki gyötrelem«, mint korábban.”²¹

GSAM 228.3Az ellenzők azt állítják, hogy többet tudnak arról, amit Mrs. White ebben a látomásban látott, mint ő maga. Vizsgáljuk meg egy pillanatra ezt az ő értelmezésük alapján; nevezetesen, hogy ő a bűnösök helyzetét látta, nem pedig az ébredéshirdetőkéét. Tehát a bűnösökre nézett, hogy megtalálja a „bűnösökért való lelki gyötrelmet”, de nem látta azt. Ki talált valaha is lelki fájdalmat a bűnösökért pusztán azzal, hogy a bűnösökre nézett? De mi a helyzet – kérdezzük – a fenti tanúságtételben említett személyekkel, akik pusztán emberi befolyást és hipnózist alkalmaztak a megtértek megnyerése érdekében, és ezt Isten Lelkének munkájának nevezték? Készek-e ezek az ellenzők, akik annyira igyekeztek bebizonyítani, hogy White asszony a szélsőséges „zárt ajtó” elméletet tanította, elismerni, hogy ezek az ébredéshirdetők szent emberek voltak, és valódi megtérteket nyertek?

GSAM 228.4Minden őszinte elme számára nyilvánvaló, hogy azok a személyek, akikről ebben az összefüggésben szó esik, azok voltak, akik azt állították, hogy ilyen lelki gyötrelem gyötri őket, miközben elutasították a világosságot és az igazságot, és hipnotizmust alkalmaztak a megtértek megnyerésére. Az ilyenek nem érezhettek valódi lelki gyötrelmet a bűnösök iránt, amikor maguk is kárhozatra voltak ítélve; mert „az ő [saját] üdvösségük ideje már elmúlt”.

GSAM 229.1White asszony 1849. március 24-i látomásából egyesek azt a következtetést próbálták levonni, hogy az azt tanította, nincs többé irgalom a bűnösök számára; de már megmutattuk, hogy 1845-ben, Maine állambeli Párizsban azt tanította, hogy irgalom van mindazok számára, akik nem tudatosan és teljes megértéssel utasították el a fényt és az igazságot. Egy 1846-ban ugyanazon a helyen kapott látomásban kiderült, hogy az Úrnak vannak „olyan hívei a gyülekezetekben, akik nem utasították el az igazságot”. Azok, akik másképp gondolták, feddést kaptak, mondván, hogy Isten angyalai még dolgozni fognak az ilyenekért, és amikor ezt megteszik, azok, akik elítélik őket, kívül maradnak.

GSAM 229.2Majd 1848 áprilisában White lelkész és felesége Rocky Hillben (Connecticut) a bűnösök megtéréséért munkálkodtak. Mindez azt bizonyítja, hogy az 1849. március 24-i látomás összhangban áll az 1846-ban Maine állambeli Párizsban kapott látomással, valamint azzal az irányvonallal, amelyet ezek az Isten szolgái 1848 áprilisában követtek.

GSAM 229Egy hamis ébredési prédikátor legyőzése

GSAM 229.3Ezt a látomást először 1849-ben, Connecticutban tették közzé. Egy lelkész ott nagyon buzgón dolgozott a megtértek megnyerésén, sőt azt is állította, hogy rendelkezik a nyelveken szólás ajándékával. Arra törekedett, hogy befolyást szerezzen a Rocky Hill-i szombattartók kis közösségére. Közülük az egyiket „az Úr kedves szentjének” nevezte. A lelkész jelenlétében Mrs. White látomást kapott, amely megmutatta a lelkész munkájának megtévesztő természetét, és azt, hogy az ő „kedves szentje” olyan utat járt, amely nem állt összhangban a hetedik parancsolattal. Ez a hölgy „szent” tagadta a vádat, a lelkész pedig hevesen érvelt, igyekezve szimpátiát kelteni az általa „az Úr szegény szentjének” nevezett hölgy iránt. A következő éjszaka ez a fiatal nő kolera morbus rohamot kapott, és azt hitte, meg fog halni. Hívatta Mrs. White-ot, és bevallotta, hogy amit róla megmutattak, az igaz; hogy pontosan abban vétkes, amit Mrs. White állított. Így ez a hamis munkás nem tudta megtéveszteni azt a közösséget, és munkájának természete lelepleződött, ami hirtelen véget vetett erőfeszítéseinek azon a helyen.

GSAM 230Egy másik hamis ébredési prédikátor Oswegóban, New York államban

GSAM 230.1A fenti tanúságtételben kifejtett elv további illusztrációjaként, valamint annak bemutatására, hogy White lelkész és felesége 1849–50-ben is hogyan fáradozott a bűnösök megtéréséért, a következő tényeket közöljük, amelyeket Elias Goodwin és mások, az oswegói egyház korai tagjai meséltek el nekem, New York államban:—

GSAM 230.2Akkoriban (1849-ben) egy Hiram Patch nevű fiatalember lakott a városban. Eljegyzett egy fiatal hölgyet, akit nem sokkal később feleségül is vett. Mindketten még nem tértek meg, de részt vettek White lelkész és felesége által tartott gyűléseken, és már-már meggyőződtek arról, hogy keresztények legyenek. Ekkor egy oswegói egyházban megindult egy ébredés, nem a lelkészi kar kezdeményezésére, hanem egy jeles laikus tag, a megyei pénztárnok részéről. Ez az ember nagyon buzgónak tűnt, és azt állította, hogy nagy terhet hordoz a bűnösökért. Kezét tördelte, miközben a még nem megtért emberekért imádkozott, látszólag legnagyobb szorongásban volt az ő elveszett állapotuk miatt.

GSAM 230.3Patch úr és menyasszonya elmentek ezekre az ébredési gyűlésekre, és nem tudták, hogyan döntsenek. Jelen voltak egy alkalommal, amikor Mrs. White látomást kapott, amelyben a Hós 5:6–7-re mutattak rá, ahol ez áll: „Nyájukkal és csordájukkal mennek az Úr után, de nem találják meg őt; elvonult tőlük. Árulást követtek el az Úr ellen, mert idegen gyermekeket nemzettek; most egy hónap el fogja fogyasztani őket a részükkel együtt.” Megmutatták neki, hogy azok, akik ezt az ébredést vezették, nem álltak jó viszonyban Istennel, és nem éreztek valódi lelki terhet a bűnösök iránt.

GSAM 231A kudarc előrejelzése

GSAM 231.1Ekkor így szólt Patch úrhoz: „Azt mondták, hogy közöljem önnel: ebben az esetben a szöveg kijelentése szó szerint beteljesedik. Várjon egy hónapot, és saját maga is megismeri majd azoknak a személyeknek a jellemét, akik részt vesznek ebben az ébredésben, és akik azt állítják, hogy olyan nagy terhet hordoznak a bűnösökért.” Patch úr így felelt: „Várni fogok.”

GSAM 231.2A látomás adásától számított két héten belül az említett pénztárosnak, aki azt állította, hogy olyan nagy lelki gyötrelmet érez a bűnösökért, színlelt gyötrelme közben megrepedt egy véredény a gyomrában, és a vérveszteség miatt ágyba kellett fektetni. A kincstár ügyeit a megyei seriffnek kellett átvennie, aki az egyik rendőrrel együtt megvizsgálta a kincstárkönyvben szereplő egyenleget, majd a teendők átvétele előkészítéseként megszámolta a pénzt, amikor – íme – pontosan 1000 dollár hiányt találtak.

GSAM 231.3A seriffnek és a rendőrnek elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen buzgó, az ébredésért küzdő ember bűnös lehetne a pénz eltulajdonításában. Úgy gondolták, biztosan kifizette a pénzt, és elfelejtette a megfelelő bejegyzést a könyvbe tenni; vagy talán bankba helyezte el, és az nem szerepelt a széfben lévő számlán. Mindenesetre kielégítő magyarázatot kellett kérniük tőle, de ezt óvatosan kellett megtenniük; mert ha nála volt a pénz, kétségtelenül megpróbálná elrejteni. Ezért úgy döntöttek, hogy egyikük előre megy, és elrejtőzik a ház mögötti fészerben, hogy figyelje a hátsó ajtót, hátha valami rendkívüli történik, míg a seriff a bejárati ajtón keresztül lép be. Amikor a seriff a házhoz ért és belépett a főbejáraton, észrevette egy nő ruháját, aki éppen a hátsó ajtón távozott. A fészerben lévő férfi látta, hogy a nő gyorsan egy hóhalomhoz siet, lyukat ás a hóba, és oda elrejt valamit, amit aztán hóval letakart, majd visszatért a házba.

GSAM 232.1A seriff a kincstárnok ágyához lépett, és miután érdeklődött az egészségi állapotáról, utalt a hivatalban felmerült zavarokra, és felvetette, hogy ő valószínűleg magyarázatot tudna adni a problémára. A férfi, nagy izgalomban, felemelte a kezét az ég felé, Istent tanúul hívva kijelentette, hogy semmit sem tud a pénzről. Épp ekkor lépett be a felesége, és tudni akarta, mi a baj, és miért van a férje ennyire izgatott. A férfi így válaszolt: „Azt hiszik, nálunk van a pénzük.” A nő ekkor hasonló módon emelte fel a kezét, és Istent hívta tanúul, hogy nincs náluk a pénz, sőt, semmit sem tudnak róla. Alig fejezte be ezt a mondatot, a rendőr – aki a nő házba lépésekor rejtekhelyéről a hóbuckához sietett – közbeszólt ezekkel a szavakkal: „Asszonyom, mi ez? Láttam, ahogy kirohant a házból, és ezt a hóbuckába rejtette, és itt is van: az eltűnt pénzeszsák, rajta az 1000 dollár felirattal.”

GSAM 232.2Ahogyan az várható volt, az ébredés hirtelen összeomlott. Patch úr és menyasszonya, miután megismerték az ébredést vezető személy jellemét, az igazság oldalára álltak, és csatlakoztak a hetednapi adventistákhoz, amely egyház méltó tagjai maradtak haláluk napjáig.

GSAM 232.3Ez a látomás – amint az egyértelműen látható – a még meg nem tértek érdekében és különösen azok javára adatott, és bűnösök megtéréséhez vezetett, miközben közvetlen hatása azokra irányult, akik maguk is bűnösök voltak, és akiket az Úr elutasított képmutatásuk miatt. Ők „árulást követtek el az Úr ellen”; miközben azt állították, hogy nagy lelki fájdalmat éreznek a bűnösök miatt, valójában csak „idegen gyermekeket” nemzettek.

GSAM 232Egy képmutató munkás Camdenben, New York államban

GSAM 232.4Az 1849–50-es téli időszakban White lelkész és felesége többek között meglátogatta a New York állambeli Camden városát is, amely körülbelül negyven mérföldre feküdt Oswegótól, ahol akkor még éltek. Erről a gyűlésről White asszony így ír:

GSAM 232.4„Mielőtt elindultunk, megmutatták nekem azt a kis csoportot, akik ott az igazságot vallották, és közöttük láttam egy nőt, aki igen jámbornak vallotta magát, de valójában képmutató volt, és megtévesztette Isten népét.”²²

GSAM 233.11884 januárjában, miközben New York államban végeztem munkámat, a következő részleteket tudtam meg Preston úrtól, aki a fent említett gyűlés idején Camden lakosa volt, és akinél White lelkész és felesége a gyűlés ideje alatt megszálltak:—

GSAM 233.2„Ez a nő szélsőséges nézeteket hirdetett a megszentelés témájában, azt állítva, hogy elérhető egy olyan tökéletességi állapot, amelyben az ember teljesen Isten törvénye fölött áll; és azt állította, hogy ő már elérte ezt a tökéletes állapotot. Ezzel a szentségről szóló tanítással zavart keltett néhány camdeni hívünk elméjében. White nővérnek megmutatták, hogy ennek a nőnek minden látszólagos szentsége ellenére a szíve bűntől fekete volt, és életében romlott volt.

GSAM 233.3„Míg ezen a helyen tartózkodott, White nővér újabb látomást kapott e nő jelenlétében, aki látszólag nagy lelki terhet hordozott a még meg nem tértek iránt; de White nővér azt mondta neki, hogy ez nem valódi lelki fájdalom a bűnösökért, mert saját életvitele olyan volt, hogy ő maga sem állt helyesen Isten szeme előtt. – Tehát – mondta Preston úr – az úgynevezett camdeni látomás egyértelműen és kifejezetten arra a nőre vonatkozott, és nem a bűnösök általános helyzetére, és mi akkoriban így is értelmeztük.”

GSAM 233.4Miután White asszony elmesélte látomását, a nő felállt, és így szólt: „Isten ismeri a szívemet, és ha láthatnátok, látnátok, hogy tiszta és ártatlan.” Így ért véget a gyűlés. Nem sokkal később azonban a nő súlyosan megbetegedett, és azt hitte, hogy haldoklik. Azt mondta: „Látnom kell White nővért; be kell vallanom neki valamit. Azt mondtam neki, hogy jó asszony vagyok, hogy tiszta vagyok. De ez nem így van. Gonosz asszony vagyok. Ez a férfi, akivel együtt élek, nem a férjem. Angliában hagytam egy jó férjet és egy kisgyermeket, és elszöktem ezzel a férfival. Soha nem házasodtunk össze. Orvosnak adtam ki magam, és olyan gyógyszert árultam, amiről a bíróságon eskü alatt kijelentettem, hogy egy üveg 1 dollárba került nekem, pedig valójában csak 12 centbe. Arra is esküdtem, hogy egy tehén, amit egy szegény embernek adtunk el, 30 dollárba került nekünk, pedig valójában csak 20 dollárba.”²³

GSAM 234.1Ilyen álszent színlelőkre vonatkoznak White nővér szavai a „bűnösökért való lelki küzdelemről”, és nem a bűnösökre általában. Figyelembe véve a fent bemutatott tényeket, amelyek azt mutatják, hogy a bűnösök iránti „nincs több irgalom” tanítását már az 1845 tavaszán történt első hirdetése óta teljes mértékben elítélték; és hogy Mrs. White azóta végig buzgón dolgozott a bűnösök megtéréséért, ki hihetné el, hogy 1851-ben, amikor megjelent az Experience and Views című műve, azt akarta tanítani, hogy „nincs többé üdvösség a bűnösök számára”?

GSAM 234A „nincs többé irgalom” tanának egyik híve

GSAM 234.2Még 1848-ban is akadtak itt-ott olyanok, akik azt vallották, hogy a bűnösöknek nincs többé irgalom. Ezek azonban nem hetednapi adventisták voltak. Egyikük, Sweet nevű férfi, a New York állambeli Rochester városában lakott. Nem sokkal azután, hogy nyilvánosan hitvallást tettem, és megkeresztelkedtem az Elsőnapi adventisták között, részt vettem egy sátras gyűlésen a New York állambeli Canandaigua városában, amelyet J. C. Bywater és Geo. W. Burnham lelkészek vezettek. Ez a Sweet nevű férfi is jelen volt, és nagyon komoly kétségeket fogalmazott meg a vallási élményem hitelességét illetően, mert „nem tartotta lehetségesnek, hogy a bűnösök most már megtérjenek”.