7. fejezet — Az üzenet gyors terjedése

GSAM 126.1„És láttam, hogy egy másik hatalmas angyal szállt le a mennyből, felhőbe öltözve; és szivárvány volt a feje felett, arca olyan volt, mint a nap, lábai pedig, mint a tűzoszlopok; és kezében egy kinyitott kis könyv volt; és jobb lábát a tengerre, bal lábát pedig a földre tette, és hangosan kiáltott, mintha oroszlán üvöltene: és amikor felkiáltott, hét mennydörgés hallatta a hangját... És az angyal, akit láttam a tengerre és a földre állni, felemelte kezét az ég felé, és esküdött az örökké és mindörökké élőre, aki teremtette az eget és mindazt, ami benne van, a földet és mindazt, ami benne van, a tengert és mindazt, ami benne van, hogy többé nem lesz idő; hanem a hetedik angyal hangjának napjaiban, amikor elkezdi megfújni a trombitáját, Isten titka beteljesedik, amint azt szolgáinak, a prófétáknak kijelentette.”¹

GSAM 126Az angyal: az emberi hírvivők szimbóluma

GSAM 126.2Mint már láttuk, az evangélium hirdetésének munkáját az emberre bízták, és az Úr megígérte, hogy áldását adja erre a szolgálatra a „világ végéig”.² Így tehát az üzenetet hordozó angyalnak egy olyan, az idővel kapcsolatos üzenet szimbólumának kell lennie, amelyet a föld lakóinak kell hirdetni. Az üzenetet egy „nyitott” könyvből hirdetik, ami egyértelműen arra utal, hogy az egykor zárva volt. Ezeket a hírnököket Isten nagyra becsüli; hiszen a „szivárvány” – Isten szövetségének jele – rajtuk van, és Isten dicsőségének fényébe öltözve állnak, és minden dolog Teremtőjének hatalmával hirdetik az üzenetet. Amit itt hirdetnek, az egy időre vonatkozó üzenet, amelyet egykor „lepecsételtek”, de most egy „nyitott” könyvből hirdetnek.

GSAM 127.1Az előző fejezetekben bebizonyosodott, hogy az Úr kijelölte azt az időpontot, amikor a nagy prófétai időszak – a vizsgálati ítélethez vezető 2300 nap – lezárásával kapcsolatos világosságot kellett adni; hogy a tudás növekedésére vonatkozó jövendölés pontosan beteljesedett azáltal, hogy sokakat emelt fel, akiknek kinyilatkoztatta azt a világosságot; és hogy Ő kijelölte azt az időt is, amikor a „fügefáról szóló példabeszédet” meg kell tanulni, azáltal, hogy akkor és ott felemelte tanítóit, hogy kimenjenek és hirdessék azt a példabeszédet a világnak. Ugyanilyen pontosan jelölte ki azt a pontot is, amikor az idő üzenetének hangos kiáltássá kell erősödnie, és ugyanilyen pontosan teljesült ez is.

GSAM 127Az első üzenet hangos kiáltása

GSAM 127.2Érdekes kérdés az az időpont, amikor ennek a hirdetésnek a hangos kiáltását el kellett hangoztatni. Ez itt a hatodik és a hetedik trombita megszólalása között helyezkedik el, ami nemcsak a Szentírásban elfoglalt helyéből látható, hanem magából az üzenetből is, amely így szól: „A hetedik angyal hangjának napjaiban, amikor elkezdi fújni a trombitát, be fog teljesedni Isten titka, amint azt szolgáinak, a prófétáknak kijelentette.” Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy az üzenetben hirdetett idő a hetedik trombita megszólalásáig tart.

GSAM 127A hangos kiáltás ideje

GSAM 127.3Amikor a hetedik angyal megfújja a trombitát, azt olvassuk, hogy „megnyílt az Isten temploma a mennyben, és láthatóvá vált az ő templomában az ő szövetségének ládája.”³ A földi szentély szolgálatában a ládát tartalmazó helyiséget – a szentek szentjét – csak évente egyszer nyitották meg; ez az engesztelési napon történt, a szentély megtisztítása – a bűnök eltörlése – céljából. A próféták által említett időpont, amikor ennek a Krisztus által véghezvitt megtisztító munkának meg kell történnie, a 2300 nap végén van.⁴ Azt is kijelentik, hogy amikor a hetedik angyal megfújja a trombitáját, hangok hallatszanak a mennyben, amelyek azt mondják, hogy eljött az idő a halottak megítélésére.⁵

GSAM 128.1A Jelenések 10. fejezetének ez a prófétai szimbóluma azt az időt jeleníti meg, amikor ennek az üzenetnek „hangos szóval”, végül pedig „mint amikor az oroszlán üvölt” kell elhangzania. Az az idő, amikor e prófécia szerint az üzenetnek „hangos kiáltássá” kellett erősödnie, a hatodik trombita végétől egészen annak a prófétai időszaknak a végéig tart, amely a szentély megtisztításához vezet, más szóval a 2300 nap végéig. Az első négy trombita beteljesedése a gótok, vandálok, hunok stb. háborúiban valósult meg, amelyek Nyugat-Rómát tíz részre, illetve királyságra osztották fel.

GSAM 128Az ötödik trombita

GSAM 128.2Az ötödik trombita a mohamedán vallás felemelkedését mutatja be a vele járó tévedések felhőjével együtt, de különösen az „öt hónapos” időszakot, vagyis azt a szó szerinti százötven évet, amely attól az időponttól számít, amikor „királyuk lett”. 1299. július 27-én Othman, az Oszmán Birodalom alapítója, betört Nikomédia területére. Ettől kezdve az oszmánok zaklatták és „kínozták” a Római Birodalom keleti részét 1449. július 27-ig, az ötödik trombita megszólalásának százötven évéig. Ekkor a törökök haderejükkel maga Konstantinápoly városa ellen vonultak, hadviselésük során lőport használva; és egy hatalmas ágyúból – amelynek elhúzásához Gibbon történész szerint hatvan ökörre volt szükség – hatalmas sziklákat lőttek Konstantinápoly falai felé.

GSAM 128A hatodik trombita vége

GSAM 128.3Körülbelül ebben az időben halt meg János Palaiologosz, akit a történészek az utolsó görög császárként tartanak számon. Konstantin Decozes volt a trón jogos örököse, de úgy tartják, hogy az ellene háborút folytató török szultán, Amurath iránti félelme arra késztette, hogy Amurath engedélyét kérje a trónra lépéshez. Egy ilyen cselekedet szinte a trónról való lemondásnak tűnhetett a törökök javára. Valójában nagyon hamarosan az oszmánok birtokba vették Konstantinápoly városát és a Római Birodalom keleti részét. Így ők (politikailag) „megölték” azt a birodalmat, amelyet korábban „kínoztak”. „Egy órára, egy napra, egy hónapra és egy évre” kellett „megölniük” azt.

GSAM 129.1Ha ezt prófétai időként értelmezzük, egy napot egy évnek tekintve, mennyi időről lenne szó? A probléma egyszerű: egy év 360 nap, vagy év; egy hónap 30 nap, vagy év; és egy nap egy év – összesen 391 nap, vagy szó szerint 391 év. Mivel az óra a nap huszonnegyed része, szimbolikusan fél hónapnak, vagyis tizenöt napnak felelne meg. A kelet-római területek mohamedán független uralmának teljes időtartama tehát 391 év és 15 nap lenne. Ha ezt hozzáadjuk 1449. július 27-éhez, akkor a hatodik trombita alatt meghatározott török függetlenség időszakának végére, 1840. augusztus 11-re jutunk.

GSAM 129Dr. Josiah Litch megjósolja az Oszmán Birodalom bukását

GSAM 129.21838-ban Dr. Josiah Litch, a pennsylvaniai Philadelphiából, miután magáévá tette a William Miller által hirdetett igazságot, csatlakozott ahhoz a munkához, amelynek célja az üzenet szélesebb körű ismertetése volt. Cikkeket írt a nyilvánosság számára a Jelenések könyvében szereplő hét trombita témájáról. Határozottan állította, hogy a hatodik trombita 1840. augusztus 11-én elhallgat, és az Oszmán Birodalom hatalma összeomlik, ami a világ számára bizonyítani fogja, hogy a szimbolikus próféciában egy nap egy valós időbeli évet jelent.

GSAM 129.3Néhány testvér, még azok is, akik ebben a kérdésben osztották a véleményét, rettegtek attól, mi lesz a következménye, „ha nem teljesülne”, ahogyan ő mondta. Ez azonban nem rettentette el, hanem továbbra is mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy népszerűsítse a török kérdéssel kapcsolatos nézeteit. A nyilvános lapok széles körben terjesztették az általa a témával kapcsolatban megfogalmazott állítást. A hitetlenek klubjai gyűléseiken megvitatták a kérdést, és azt mondták: „Itt van egy ember, aki kockázatot vállal, és ha ez az ügy úgy alakul, ahogyan ő mondja, az kétségtelenül alátámasztja azt az állítását, hogy a próféciában egy nap egy évet jelképez, és hogy a 2300 nap ennyi évet jelent, és hogy azok 1844-ben véget érnek.”

GSAM 130.1Dr. Litch előadásának közzététele általános felfordulást keltett, és így több ezer embert arra ösztönzött, hogy figyeljék az egyiptomi pasa, Mehemet Ali, és a török szultán között kialakult konfliktus lezárulását. Több százan azt mondták: „Ha ez az ügy úgy zárul, ahogyan a doktor állította, az megerősíti a szimbolikus idő értelmezésének »év-nap« elvét, és mi adventisták leszünk.”

GSAM 130A török szultán háborúban áll Egyiptom pasájával

GSAM 130.21840-et megelőzően több éven át a szultán háborúban állt Mehmet Ali egyiptomi pasa ellen. 1838-ban a szultán és egyiptomi vazallusa közötti konfliktust a külföldi nagykövetek befolyása révén ideiglenesen sikerült csillapítani. 1839-ben azonban az ellenségeskedés újra kiújult, és addig folytatódott, amíg a szultán és Mehmet hadseregei közötti döntő csatában a szultán serege teljesen megsemmisült, flottáját pedig Mehmet elfoglalta és Egyiptomba szállította. A szultán olyan teljes vereséget szenvedett, hogy amikor augusztusban újra kitört a háború, az egykor hatalmas török flotta szomorú maradványaként csupán két elsőrendű hajója és három fregattja maradt. Mehmet határozottan megtagadta, hogy ezt a flottát átadja és visszaadja a szultánnak, és kijelentette, hogy ha a nagyhatalmak megpróbálják elvenni tőle, akkor felégeti. Ilyen helyzetben álltak a dolgok, amikor 1840-ben Anglia, Oroszország, Ausztria és Poroszország közbeavatkozott, és elhatározta a vita rendezését; hiszen nyilvánvaló volt, hogy ha hagyják a dolgot a maga útján menni, Mehmet hamarosan a szultán trónjának ura lesz.

GSAM 131A szövetséges hatalmak beavatkozása

GSAM 131.1„A szultán elfogadta a szövetséges hatalmak beavatkozását, és így önként átadta a kérdést a kezükbe. Londonban konferenciát tartottak ezeknek a hatalmaknak, amelyen Effendi Bey Likgis sejk oszmán meghatalmazottként vett részt. Készítettek egy ultimátumot, amelyet az egyiptomi pasa elé kellett terjeszteni, és amelyben a szultán felajánlotta neki Egyiptom örökletes kormányzását, valamint Szíria azon részét, amely a Szuezi-öböltől a Tiberias-tóig terjed, az Akko tartománnyal együtt, élethosszig; ő pedig cserébe köteles volt kiüríteni a szultán birodalmának minden más, általa akkor elfoglalt részét, és visszaadni az oszmán flottát. Amennyiben elutasította volna a szultán ajánlatát, a négy nagyhatalom saját kezébe vette volna az ügyet, és olyan egyéb eszközöket vetett volna be, amelyekkel a saját belátása szerint rá tudta volna kényszeríteni a megállapodásra.

GSAM 131.2„Nyilvánvaló volt, hogy amint ezt az ultimátumot Mehemet Ali kezébe adják, az ügy örökre kicsúszik az előbbi [a szultán] ellenőrzése alól, és ügyeinek intézése attól a pillanattól kezdve a külföldi hatalmak kezében lesz.

GSAM 131A prófécia beteljesedése – a török függetlenség vége

GSAM 131.3„A szultán Rifat Beyt küldte el egy kormányzati gőzhajón Alexandriába, hogy átadja az ultimátumot a pasának. Az 1840. augusztus 11-én került a kezébe, és ő vette át! Ugyanazon a napon a szultán levelet intézett a négy nagyhatalom nagyköveteihez, amelyben arról érdeklődött, milyen tervet kell elfogadni abban az esetben, ha a pasa megtagadná az ultimátum feltételeinek teljesítését; mire ők azt válaszolták, hogy már gondoskodtak erről, és nincs oka aggódnia bármilyen esetleges esemény miatt. Ezen a napon véget ért az oszmán hatalom fennmaradására szánt háromszázkilencvenegy év és tizenöt nap; és hol volt a szultán függetlensége? – Eltűnt!”⁶

GSAM 132.1Attól a naptól mindmáig a szultánnak a nagyhatalmak diktátuma alatt kellett cselekednie, és végignéznie királysága feldarabolását, ahogyan azt szeletről szeletre saját céljaikra kisajátították.

GSAM 132Felkeltődött a közérdeklődés a próféciák iránt

GSAM 132.2A prófécia e lenyűgöző beteljesülése hatalmas hatást gyakorolt a közvéleményre. Fokozta az emberek érdeklődését a már beteljesült és a beteljesülő próféciák iránt. Dr. Litch elmondta, hogy 1840. augusztus 11-ét követő néhány hónapon belül több mint ezer jeles hitetlen embertől kapott levelet – köztük hitetlen klubok vezetőitől is –, amelyekben kijelentették, hogy feladták a Biblia elleni harcot, és elfogadták azt Istennek az emberhez szóló kinyilatkoztatásaként. Közülük néhányan teljes mértékben megtértek Istenhez, és sokan közülük a nagy második adventmozgalom tehetséges szószólóivá váltak. Néhányan így fogalmaztak Dr. Litchnek: „Azt mondtuk, hogy a próféciák magyarázói a történelem poros lapjaiból idéznek, hogy alátámasszák a próféciák beteljesülésére vonatkozó állításaikat; de ebben az esetben az élő tények közvetlenül a szemünk előtt vannak.”

GSAM 132.3Hogy szemléltessem, hogyan kezdett el az adventi üzenet „hangos szóval” terjedni éppen a hatodik trombita végén, megemlítek egy esetet, amelyet az üzenet egyik szereplője mesélt el nekem.

GSAM 132.41840-ben E. C. Williams, egy nagy sátor- és vitorlagyártó Rochesterből, New York államból, elfogadta az üzenetet, és meghívta Miller és Himes lelkészeket, hogy jöjjenek Rochesterbe, és szólaljanak fel a város több ezer lakója előtt. Ők azt válaszolták, hogy nincs elég pénzük ahhoz, hogy olyan termet béreljenek, amely elég nagy lenne a tömeg befogadásához. Erre ő így felelt: „Van egy kör alakú sátram, amelynek átmérője 120 láb. Felállítom, ülőhelyeket biztosítok benne, és gondoskodom róla – ingyen. Gyertek, és hirdessétek az üzenetet!” „Eljöttek” – mondta nekem –, „és a sátor a felét sem tudta befogadni azoknak, akik hallgatni jöttek, ezért beillesztettem egy negyven láb hosszú összekötő részt, így a sátor mérete 160 x 120 láb lett. Ez a sátor naponta megtelt emberekkel, és százak zsúfolódtak össze a külső részén, mindannyian alig várva, hogy hallhassák az igét.”

GSAM 133Több százan hirdetik az üzenetet

GSAM 133.1A növekvő érdeklődés kielégítésére nagy sátrakat használtak, nyáron pedig ligeti gyűléseket tartottak. Télen a legnagyobb templomépületeket és köztermeket vették igénybe, és mindegyik a maximális befogadóképességéig megtelt érdeklődő hallgatókkal. Ahelyett, hogy Miller lelkész – ahogyan 1840 előtt – „szinte egyedül” állt volna az üzenet hirdetésében, körülbelül háromszázan csatlakoztak hozzá, hogy nyilvánosan hirdessék a kétezer-háromszáz napos időszak végét, és kiáltsák: „Nincs többé idő”, valamint: „Eljött az Ő ítéletének órája.” Így látjuk, hogy amikor eljött az Úr ideje, hogy az üzenet világszerte terjedjen, beteljesedett az Ő szava, és milliókat megragadott a vágy, hogy meghallgassák a hívást.

GSAM 133.2Ami az amerikai mozgalomra igaz volt, az más országokban is igaz volt. 1840-től kezdve, ahelyett, hogy csupán néhány egyén terjesztette volna kiadványaikat, tucatnyian léptek elő, hogy hirdessék a kiáltást. Angliában csak az anglikán Egyházból hétszáz lelkész hirdette az üzenetet, nem is beszélve a több tucatnyi másikról, akik ugyanebben a munkában vettek részt. A föld több mint húsz vezető nemzetében terjedt az üzenet olyan buzgalommal, amely a szemlélőt arra késztette, hogy így szóljon: „Ez a nép rettenetesen komolyan veszi a dolgot.”